A Lókapála, vagy a lókapálák – más források szerint dikpálák – a hindu és a buddhista mitológiában egyfajta őrzőistenekként jelennek meg, akik Méru hegyén élnek és az égtájak őrizői. Számuk és személyük az idők során nagyon gyakran változott, de kultuszuk nagyon széles körben elterjedt, így Indián kívül Tibetben, Kínában, Koreában és Japánban is ismerik, tisztelik őket.

A hindu kultúrában eredetileg csak a négy égtájnak, a zenitnek és a nadírnak létezett saját Lókapálája. A korai források sajnos nagyon halványan és hiányosan fogalmaznak velük kapcsolatban, éppen ezért sem a lókapálák tisztsége, sem személyük, sem pontos számuk nem került mindig meghatározásra, de gyakran felcserélődtek az egyes égtájakhoz rendelt istenek is.

Az első letisztultabb és általánosságban véve is elfogadott forrás szerint Szóma volt észak, Indra dél, Agni kelet, Varuna nyugat, Visnu zenit és Brihaszpati a nadír Lókapálája. A Magábhárata keletkezésekor – nagyjából időszámításunk előtt az 1. évezred közepén – azonban a könyv már másként említi őket, sőt mi több, új isteneket állít a középpontba, így Kuverát észak, Jamát dél, Indrát kelet, Varunát nyugat és Agnit a zenit Lókapálájaként nevezi meg.

Érdekesség, hogy a buddhizmusban mindössze a négy nagy égi királyként ismertek a Lókapálák, így Vasivánara, mint észak és a győzelmi zászló, Virúdhaka, mint dél és a kard, Dhritarástra, mint kelet és a húros hangszerek, valamint Virúpáksa, mint nyugat és a kígyó istene.

A lókapálák feladatkörébe tartozott, hogy biztosítsák az istenek által megteremtett világ védelmét, illetve felvegyék a harcot a démonokkal szemben. A buddhizmus keretein belül feladatkörük egy kicsit kibővült, így Buddha életének megóvását is ők látták el, a lókapálák ugyanis életének minden jelentős pillanatában jelen voltak, és megvédték a földi, illetve a démoni eredetű bajoktól is.

Védő mivoltukból kifolyólag a lókapálákat leginkább felfegyverzett, többnyire férfialakban ábrázolták, de mindegyiküknek volt hátas állata és női társa is, akiket gyakran szintén a lókapálák közé soroltak be. Ábrázolásuk gyakran a hindu templomok kapuján és belső falain, valamint a mennyezeten is megjelent, miközben hátas állataikon – többnyire elefántokon – démonokat tipornak halálra.

A buddhizmusban gyakran elszánt harcosokként jelentek meg, amint kígyók között ültek, de a tibeti mitológia pásztorkirályokként is gyakran ábrázolta a lókapálákat.